Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Újra dolgozom - Új gondolatok a gyógypedagógiáról

Újból a szakmában…új gondolatok a gyógypedagógiáról

         Néhány év után újból a gyógypedagógia területén dolgozom. Érdekes látni, hogy mi változott, mi történt az idő alatt, amíg „távol voltam” a szakmától. Persze teljesen nem távolodtam el tőle, nem is tehetem, hiszen lassan valódi „dinasztia” lettünk a gyógypedagógiában. Feleségem nyugdíjasként is dolgozik logopédusként és gyógypedagógusként, lányom aktívan dolgozik Girincsen és most már az egyik unokám Győrben gyógypedagógus, logopédus hallgató, egy másik is érdeklődik és azt tervezi, hogy érettségije után ezen a területen szeretne dolgozni.

         Új munkahelyen és csak heti fél munkaidővel tértem vissza a szakmába, de annak a kellős közepébe kerültem. Értelmi akadályozott autista gyerekek mellett abban a szakképzésben is vannak óráim, amiért annakidején olyan sokat próbáltam tenni.

         Az első kicsit elkeserítő tapasztalatom, hogy azokat a jogokat és lehetőségeket, amiket ki sikerült harcolni a sajátos nevelési igényű (az én meghatározásaim szerint fogyatékos) gyerekek szakképzésében, hogy a sajátos képességeik figyelembevételével integráns részeivé válhattak a szakképzésnek, az ott tanulók minden jogával, lehetőségével és kötelmeivel, sikeresen elvesztettük. Most, amikor akkora szükség lenne olyan munkaerőre, aki bár kicsit más, de jó képzéssel nagyon hasznossá tehető, nagy hiba az elért eredmények semmibe vétele. Eléggé szomorú, hogy a sok hátránnyal sújtott növendékeink terhei inkább nőttek. Nem integráns részei a szakképzésnek, nem kapnak szakképzési támogatást és a helyük a rendszerben is ingadozik.

         A külön csoportban nevelt autista gyerekek fejlesztése eléggé új dolog a számomra. Mindig mértékkel szemléltem az integrációs törekvéseket és keményen bíráltam azokat, akik a gyerekektől függetlenül, valamiféle átpolitizált célt csinált a gyerekek együtt oktatásából figyelmen kívül hagyva a gyerekek mindenek felett álló érdekeit.

         Akik ismernek, tudják, hogy Göllesz Viktor tanítványaként és ifjabb barátjaként, munkatársaként mindig hangsúlyoztam, hogy az integrációból a társadalmi integrációt tekintettem elsődleges célnak és feladatnak és ennek alárendelve, a gyermekek egyéni helyzete és képességei, szükségletei függvényében, tartottam helyesnek dönteni, együttoktatás, vagy átmeneti elkülönített oktatás mellett. (Az integráció és a szegregáció fogalmát itt nem szívesen használom, mert mindkét fogalom szerintem kicsit mást jelent, mint, ahogy használják és ez is eredményezi pejoratívvá válását)

         Az autisták oktatásánál, mivel számomra mindig is a társadalmi integráció az elsődleges, esetleg rövidebb külön nevelési és oktatási ciklus és az együttnevelésre való felkészítés után, az együttoktatást tartom hasznosabbnak és a járható útnak. A különnevelés általam megismert formája konzerválja az elzártságot és a nem autisták elfogadó közössége, meggyőződésem szerint, hathat pozitívan az autista gyermekek társadalmi beilleszkedésére. A cél pedig szerintem ez.

         Sok minden változhatott a gyógypedagógiában, az alapelvek, a „korrektív, kompenzáló jelleg és a habilitációs, rehabilitációs cél” nem.

         Azt is kicsit szomorúan látom, hogy a „szakmán” belül is egyre élesebbek a specializálódások. A tudomány ismereteinek fejlődésével egyre nehezebb a „régiek” polihisztor tudását és ismereteit elérni, sőt meghaladni, de a specializáció következtében egyre nagyobb veszteséget szenved az a holisztikus szemlélet, ami alapja volt a „szakmának”. A gyereket egy egészként tekinteni és látni azt, hogy néha egészen távoli területek speciális fejlesztése egy nagyon másik területen biztosít jelentős javulást.

         A korai gondozásban például a tornáztatás, mozgatás természetesen elfogadott és bizonyítottan eredményes az intellektus fejlesztésénél, de később ezt teljesen elfelejtjük. A zene, az ének, vagy a dramatikus módszerek, a memoriterek, és még számos általánosan fejlesztő eljárás általános intellektuális transzfer hatását már kevesen értik és fogadják el. Sajnálatos, hogy Szentágothai professzor úr az agy működéséről szóló tanításai, vagy a Kodály módszer, pont a hazánkban felejtődik el.

         A gyógypedagógiában a szakosodás és a specializálódás egyre inkább azt eredményezi, hogy a gyereket valamiféle „gépként, működő mechanikus egységként” kezeljük, „szétszedjük” és elkülönítetten próbáljuk „kezelni, javítani” egyes részek „hibáit”, azután pedig szimbolikusan „összerakjuk” és azt várjuk, hogy „jól működjön”. Nem gondolva arra, hogy az ember nem gép és a „működésében” számos olyan összefüggés van a háttérben, ami külön - külön más, mint együtt és a részek összekötése nem azok összességét adja. Az ember csak egy egészként értelmezhető. (Holisztikus szemlélet) Persze más a helyzet egy vakbélműtétnél és más a pszichés funkcióknál.

         Látok tehát problémákat, gondokat, amiknek átgondolására szeretném kérni azokat, akik szakmailag irányítják ezt a világot. Persze látok pozitívumokat is.

         Sokkal bővebb a személyi ellátottság, főként az asszisztenciában és az én új környezetemben. Nekem állandóan „faragni” kellett a létszámot, ezt most nem tapasztalom. Az eszközök száma, minősége is változott. Örömmel tapasztalom, hogy az általam is annyira támogatott számítástechnika egyre nagyobb teret nyer nálunk is.

         Új dolog a „digitális tábla”, amit én is élvezettel használok, bár van még mit tanulnom ezen a területen. A súlyosabban érintett, és az autista gyermekek számára is kiváló ez az eszköz. Szívesen és jól használják (ha hagyják és segítik őket ebben).

         Rövid idő új tapasztalatát tudom most ötvözni a több, mint 47 év tapasztalatával. Ennyi sikeredett röviden belőle. Talán hosszabb szünet után egy kicsit aktívabban gyarapszanak majd írásaim régi oldalamon. Megtisztel, ha valaki olvassa!