Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Módszertani Innovációk a tanulásban akadályozott (akkor debilis) tanulók pedagógiájában az 1990-es évek elején

Módszertani innovációk a debilisek (ma tanulásban akadályozottak) pedagógiájában az 1990-es évek elején

Ennek a kis írásnak az elkészítésére az adta a motivációt, gyógypedagógus leányom megkeresett, hogy a barátnője (kinek édesanyja szintén szakmabeli) padlásán kotorászva egy régi, már sárguló, írógéppel írt anyagra lettek figyelmesek: „DEM rehabilitációs rendszer ajánlása, a Tornanádaskai Gyógypedagógiai Intézmény komplex, munkavégzésen és munkáltatáson alapuló a Tolnay Gyuláné féle módszert a rendszerébe beillesztő, teljes rehabilitációs és pedagógiai módszere és eljárási tematikája, az óvodától a speciális szakiskoláig 1993”

Azért küldte nekem a mintegy öt oldalas ismertetőt, mert aláíróként az én nevem szerepelt az anyagon.

Rögtön eszembe jutott az az időszak, amikor a „nagy mű” megszületett. Tornanádaskán már a nyolcvanas évek végén megpróbáltunk egy kicsit újítani, nagy nehezen engedélyt is kaptunk „kísérleti program” készítésére, amiben eltérhettünk a szorosan vett, tantervi utasításos rendszertől.

A rendszerváltás után olyan időszak következett, amikor szinte végtelenné vált a szabadságunk. Igen ám, de akkoriban még nagyon kevesen voltunk kiképezve tanterv, illetve, ahogy később nevet is kapott a gyerek, önálló pedagógiai program készítésére. Akkor, illetve kicsit később megindultak az ilyen irányú képzések (Önfejlesztő Iskolák Program) de a többség szívesebben támaszkodott a mások által már kipróbált, és sikeresnek mutatkozó, tapasztalatokon alapuló programok helyi rendszerbe való beépítésére.

Akkoriban a gyógypedagógiai intézmények mindig élére álltak az innovációnak.

Az általános iskolákban három kiemelkedő irányzat jelent meg, komplex programmal, később tankönyvekkel és segédanyagokkal. A legdivatosabbnak mondható a Zsolnay József nevéhez köthető, a szóképes olvasást használó, főként individuális világot teremtő, fejlesztő módszer. A másik sajátos módszer a Borsod megyei Boldva általánosiskolájából, ahol számos hátrányos helyzetű és tanulási problémás gyerek is tanult indult ki. Ez a módszer az akkor megjelenő számítástechnikát és programozást tekintette a gondolkodás fejlesztés alapjainak. Tolnay Gyuláné vezető tanítónő dolgozta ki ezt a metódust és főként a hátrányos helyzetű tanulóknál vált be. A harmadik jelentős módszer a diszgráfia megelőzését az analizált olvasást és a betűtanítás sajátos, a betű tévesztéseket a leginkább elkerülő „diszgráfia prevenciós módszer” amit Meixner Ildikó dolgozott ki, vált elfogadottá akkoriban.

Mindhárom módszer megfelelő adaptálás után alkalmazhatónak tűnt a tanulásban akadályozottak (debilisek) pedagógiájában is.

Különösen időszerű volt a gyógypedagógiai adaptáció mellett egy teljes, az oktatást és a nevelést átfogóan szabályozó és segítő komplex módszertant, cél és feladatrendszert és eszközöket is összeállítani a debilisekkel foglalkozó intézményekben. Indokolta ezt az is, hogy az oktatás a speciális szakiskola általános szakaszával minimum 10 a szakképző szakasszal pedig minimum 12 évfolyamra emelkedett, amihez minimális, sőt volt, hogy semmilyen útmutatás nem volt.

Három olyan bázisiskola, mondhatnánk mai szóval, hogy műhely jött létre ebben az időben olyan pedagógusokkal, akik szívükön viselték az innovációt és alapvetően el is kötelezték magukat egy-egy módszer mellett.

A három „bástya” A Gödöllői iskola Maráczy Ernő igazgató vezetésével a Zsolnay módszert adaptálta és a teljes nevelési rendszerét az individuális személyiségfejlesztésre, a művészetek, az alkottás szabadsága érvényesülésére építette. Talán furcs az, hogy tanulásban akadályozott tanulókra építve ezt a módszert alkalmazták, de bevált. A probléma csak az volt, hogy ők csak a 10. évfolyamig dolgozták ki a tematikát. Igaz, hogy több iskola nem vállalta be a szakképzést és többnyire jobb képességű, főként roma gyerekeket vonzott be. Náluk bevált ez a tematika.

A másik jellegzetes műhely Békéscsabán Nagy Gyula igazgató úr vezetésével vélt teljes rendszerré. Ők a diszgráfia prevenciós, Meixner Ildikó féle módszerre alapoztak. A szakképzéshez érkezve sajátos moduláris rendszert hoztak létre, ezzel megelőzve a később az általános iskolai szakképzésben annyira ismerté vált rendszert.

Mi Tornanádaskán Tolnay Gyuláné módszerét kapcsoltuk össze egy Göllesz Viktor által sugalmazott rendszerrel, ami a legalapvetőbb önkiszolgálási munkatevékenységektől vezetett a segítséggel végzett, majd önálló munkavégzésig, gyakorlatilag a szakképzésig, és onnan a tudatos életkezdésre való felkészítésig.

Úgy gondolom, hogy írásom terjedelmébe nem fér bele egyik módszer teljes bemutatása sem, az legalább külön-külön is egy hosszabb írást, sőt pontosabb tanulmányt érne meg. A leírásom alapján talán sejthető, hogy mit takart a három lényeges iskola. Még dolgozhatnak olyan idősebb kollégák, akik emlékeznek erre az időszakra és emlékeznek a „három bázis” létére is.

Azt kell mondanom, hogy az iskolák 30%-a az első, másik 30%-a a másik, és újabb 30%-a a harmadik módszert vette át, adaptálta. A fennmaradó 10% próbált saját módszert kidolgozni, vagy ötvözte ezt a hármat.

Annak az időszaknak jellemzője volt, hogy a MAGYE konferenciák, a továbbképzések főként ennek a három bázisműhelynek a bemutatóiból, ajánlásaiból álltak, és a kollégák minket hallgattak, mint előadókat, illetve a témában járatos kollégáinkat. A DEM rehabilitációs rendszerről a „Szociális munka” című folyóiratban is megjelent tanulmány. Divat volt abban az időben tapasztalatcserékre járni. Mindhárom bázisintézmény berendezkedett az érdeklődő kollégák fogadására. Nagy vitatkozó, fejlesztő műhely volt akkor az egész ország. Nagyon megtisztelő volt a három kiemelkedően innovatív intézmény egyikét vezetni.

Persze semmilyen dicsőség nem tarthat örökké. Egyre több intézmény vált képessé saját tematikák kidolgozására, egyre inkább születtek a jobbnál jobb helyi módszertanok. A magukra csak kicsit is adni akaró intézmények már nem a más tollával akartak ékeskedni. Megtanultak a gyógypedagógusok helyi tanterveket készíteni.

Ugyanakkor nem szabadna az élharcosokat, a három egykori bázisintézményt és a három kezdetben különösen bátor intézményvezetőt (akik a mögöttük álló team nélkül semmire sem mentek volna) elfelejteni.

Ezt az időszakot idézte fel az a kis iromány, amit lányomék a padláson kotorászva találtak. A dicső múlt emléke. Sajnos, ma már csak akkor idéződik fel, ha valami hasonló előkerül valamiféle lomtárból. Egyre ritkábban.

Sajnos azok sem sokáig lesznek közöttünk, akik még részesei voltak ennek az időszaknak!

Pedig de szép is volt!