Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gyermekvédelem sokszínű ellátással

 Az ellátások sokszínűségének előnye a gyermekvédelemben

         Több évtizedes munkatapasztalatom során végig kísért gyógypedagógusi munka mellett a gyermekvédelmi tevékenység végzése is. Kezdetben csak járulékosan, a tanítás mellett, vagy osztályfőnökként került feladataim közé, az akkor megelőző gyermekvédelemként, ma alapellátásként ismert pedagógiai feladat, az iskolai gyermekvédelem. A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán, szinte véletlenül választottam azt a szakterületet, ami először foglalkozott a gyermekvédelmi szakemberek felsőfokú felkészítésével. Így lettem pszicho- pedagógus is, az alapszakom az értelmi fogyatékosság pedagógiája mellett. Rövid ideig kimondottan a fővárosi gyermekvédelemben dolgoztam, mint utógondozó. A vidéki bentlakásos gyógypedagógiai intézményekben kiemelt feladat volt a gyermekvédelem. Ott már mint vezető, illetve később, mint gyám és vezető foglalkoztam a területtel. Tornanádaskán az elhelyezettek többsége, 100-110 tanuló állt állami gondoskodás alatt. Főként értelmi fogyatékosság határesetén álló, a szociális hátránnyal fokozottan érintett, gyakran bűnelkövető gyermekek és ifjak gondozását láttuk el. A lakásotthonaink indítása után nem fogyatékkal élő gondozottjaink is voltak. A Rumi Intézményben a súlyosabb értelmi fogyatékossággal élő állami gondozottak gondozása is a feladataink közé került.

         1992-ben sikerült olyan végzettséget szerezni a debreceni KLTE Bölcsész karán, aminek egyik speciális kollégiumi bizonyítványában családgondozás-gyermekvédelem szakpár állt. Közben gyermekvédelmi alapvizsgát, gyámi alapvizsgát is kellett tennem. Rengeteg továbbképzésen és 3 külföldi tanulmányúton is szélesítettem ez irányú tudásomat. (Németország, Dánia, Hollandia).

         A Borsod megyei időszakban a megyei Gyermekvédelmi Szövetséget is vezettem, mert az akkori TGYESZ igazgatója az országos vezetésben dolgozott. 2000-től a megalakult LOSZE (Lakásotthonok Országos Szövetsége a Gyermekekért) a legszélesebb áttekintéssel rendelkező szervezet vezetésében dolgoztam, mint a különleges és a speciális szakterület szakmai gazdája, a konferenciák ez irányú szekcióinak folyamatos vezetője. 2010-től 2012-ig Vas Megye Szociális Bizottsága elnökeként a gyermekvédelmi területet is irányítottam a megyében.

         Fentieket nem dicsekvésből írtam le, hanem azért, hogy alátámasszam az alábbiakban megfogalmazott véleményem megalkotására való kompetenciális alapjaimat. Mind gyakorlatban, mind elméletben több mint 30 évig dolgoztam a szakterületen. Tapasztalataimat a szakellátás területén szereztem, de jó rálátásom volt az alapellátásra.

         Rátérve a lényegre, azokat az evidenciákat szeretném megfogalmazni, amik több évtizedes munkám során kialakultak bennem. Úgy gondolom, hogy, bár befolyásolja, de nem határozza meg keresztény-konzervatív világnézetem a véleményemet. Nem ragaszkodom politikai dogmákhoz, hisz néha a legkonzervatívabb kormányok idején formálódott, formálódik a liberális demagógia által leginkább átjárt és azt az elképzelést követő gyermekvédelem.

         Az alapellátásról csak röviden szeretnék szólni. Az alapellátás célja, hogy a lehető leggyorsabb reakciókkal interveniáljon és akadályozza meg a családban a krízis kialakulását, vagy ha kialakult, annak elmélyedését. Ehhez széles eszköztár áll a rendelkezésére. Számomra kiemelten fontos  a jelző lakókörnyezettel, és a gyermekintézmények közül a bölcsődétől az óvodán át az iskolával való együttműködés, kommunikáció. Persze még számos közösséggel együttműködhet munkájában. Alapvetően az ideális cél a megelőzés lenne, de valóságban inkább a beavatkozás enyhébb formái a védelembe vétel, segítés, tanácsadás és az enyhébb szintű jogi lépések működnek, egyéb praktikus módszerek mellett. Többektől eltérő az a nézetem, hogy, ha az indokolt, és láthatóan elkerülhetetlen, akkor a családból való kiemelésnek minél előbb meg kell történnie, mielőtt még súlyosan és visszavonhatatlanul sérül a gyerek. Hozzátenném, hogy azzal sem értek egyet, hogy ez a kiemelés az esetek túl nagy százalékában hosszabb időre szól, mint szükséges lenne. Alig hallottam olyanról, hogy a néhány hétre szóló kiemelést követő intenzív terápiás és interventív lépések hatására a gyerek, vagy a gyerekek néhány hét, vagy hónap múlva visszakerülnek a családba, pedig számos országban azt láttam, hogy ez a mód a leggyakoribb és leghatékonyabb.

         Szükség esetén tehát nem kell rossz szemlélet miatt „minden áron” a családban tartani a gyereket, „mert neki ott a legjobb”, mert ez demagógia. A gyereknek ott a legjobb, ahol a legnagyobb biztonságban van, és a családtól való elszakítás traumája sokkal kevésbé fájdalmas, mint a családban való durva csalódás és a bántalmazás traumája- Ha a megelőzés nem időben kezdődött, a probléma felismerése késett, a gyermekvédelmi szakember, ne a gyermek további kínzásával tetézze hibáját!

         Az alapellátás másik kiemelkedő feladata lenne, de ezt kevés, és egyre kevesebb helyen látom, a gyerekek visszagondozása a családba. Azzal, hogy „megoldotta” egy gyerek intézményes elhelyezését (ebbe minden szakellátást beleértek a nevelőszülőt is!) az alapellátási szakember nem fejezte be a munkáját, hanem akkor kezdődik az igazi munka. A gyereket vissza kell gondozni a családba, ha lehet. Vannak országok, ahol ez egy meghatározott időintervallum után kötelező (például Svédország). Van, ahol ezt egyedileg a gondozási és nevelési tervben határozzák meg, és határidőket tűznek ki- (pl:Németország) Nálunk a gyermekek kiemelése indokolatlanul történik „életfogytiglan”, azaz a nagykorúságig, vagy még tovább. Az alapellátásnak kemény és dokumentált munkát kellene jelentsen a megalapozott visszahelyezés, aminek jó alapja a keményen elősegített és támogatott kapcsolattartás, és a család „otthon maradó” hibásan funkcionáló részének hatósági eszközökkel kötelezett terápiája. Ez nálunknál jóval régebbi demokráciákban is természetes.

         Tehát az alapellátásnak fontos szerepe van a szakellátás ideje alatt is. Beszélhetnék az alapellátás egyéb szerepéről és feladatairól is, de én a szakellátásban vagyok otthon, és ott is komoly problémákat látok.

         A gyermek szakellátásba kerülésében a hatósági döntésen túl kiemelt szerepe van a Területi Szakellátás alapintézményének a TEGYESZ-nek. A vizsgálatok és javaslattétel az Ő dolguk, és Ők választják ki az elhelyezési helyet is. Azt hiszem itt van a probléma gyökere.

         Azt politikai állásponttól függetlenül mindenki elismeri és elismerte, hogy olyan ellátást kell nyújtani a gyereknek, ami a személyiségfejlődése szempontjából a legalkalmasabb.

         Sajnos egyes politikai körök megpróbálnak prioritásokat kijelölni. Ez már itt butaság, mert ha azt mondjuk, hogy a szakértő mondja meg, hogy az adott gyereknek (gyerekeknek, családnak, testvéreknek) mi a legjobb, akkor miért jelentjük ki, hogy de… és meghatározzuk.

         Élénken él bennem a liberális gyermekvédelem egyik etalonjának Gáspár Károlynak egykori rádiónyilatkozata, amikor azt mondta, hogy „ a legrosszabb család is jobb, mint a legjobb gyermekotthon.”. Komoly vitánk volt ezt követően, és Neki is be kellett látnia, hogy azért egy rendesebb családias gyermekotthon, csak jobb, mint például az a család, ahol a 12 éves kislányt a báty és az apuka felváltva használ és néha másoknak is átengedik őt. De ennél a szélsőségnél vannak egyszerűbb esetek, például, ha az élete, vagy az egészsége van veszélyben a gyereknek. Valamiért ezek a demagógiák mégis fennmaradnak és még ma is fel-feltűnnek. Persze, hiszen ezek egy leegyszerűsített gondolkodásból és egy általánosítási törekvésnek köszönhetően „nagyon igaznak látszanak”.

         A lényeges tévedés az, hogy a szakellátó intézménynek „pótolnia” kell-e és lehet-e a családot. Egyáltalán mi képes pótolni? Egy családias intézmény? Egy nevelőszülői család? Melyik a jobb pótlás?

         Én mindkét rendszert és annak számos változatát ismerem. A feleségem nevelőszülői felügyelő volt Borsod megyében, több, mint fél évtizedig és a legtöbb családhoz módom volt elkísérni, éppen a „családias” szemlélet érdekében. Az én megállapításom szerint egy jó családias nevelőotthon, kiemelten pedig egy lakásotthon, ha ott jó szakemberek működnek, pont olyan jó pótlólagos megoldás, mint a jó nevelőszülő. Teljesen a beutalt gyermek helyzetéből, személyiségállapotából következik, hogy melyik a jobb. Azt is el kell mondanom, hogy sajnos nagyon sok rossz nevelővel, és rossz nevelőszülővel találkoztam, és ebben óriási a látencia.

         A legfontosabb, hogy elfogadjuk, nem lehet pótolni, csak helyettesíteni a családot. Utópisztikus vágyálom, és óriási szakmai tévedés, hogy ha a gyerek családban nő fel, ha az más családja is, az jobb neki. Szörnyű tapasztalat volt, hogy a nevelőszülők egy része, de ez a hivatásos nevelők között sem ritka, anyukának, vagy apukának szólíttatja magát. Ez óriási törés a gyerekben, hisz anyuka, apuka csak egy van. Ha rossz, ha kegyetlen, elítélő a róla szóló kép, de akkor is egy van. Minden más, önbecsapás!

         Az idegen, befogadó családba is be lehet illeszkedni, lehet élni, és jól érezni magát valakinek, de az soha, vagy csak nagyon ritkán lesz a valódi család. Hasonló családképet egy lakóotthonban, ahol egy gyerek többnyire az ott dolgozó felnőttek közül egyhez kötődik jobban, pont így ki lehet alakítani.

Tehát ez a sztereotípia nem megoldás semmire, sőt lehet, hogy ártalmassá válik.

         Egy adott földrajzi környezetben adott számú alkalmas nevelőszülő van. A nevelőszülőséget nem szabad összetéveszteni az örökbefogadással. Az teljesen más! Nem keverendő, ha a gyakorlatban zavaró módon a szemléletben valahogy keveredik is. A világ legtermészetesebb dolga, hogy a nevelőszülő a hivatási elkötelezettség mellett megélhetést is keres ebben a tevékenységben, hiszen ez egy foglalkozás. Hasonlóan juttatást kap és megél belőle az intézményi nevelő, és senki sem háborodik fel. Ha a hivatás késztetése megfelelő, ez természetes. A gond ott kezdődik, ha ezt valahogy el akarjuk leplezni a gyerekek előtt. Hamar ráébred az igazságra és rögtön elvész a bizalma, hisz becsapták.

         Ismétlem, hogy hatalmas hiba az ellátási formák között értékbeli különbséget tenni. Sokkal lényegesebb, hogy milyen minőségű az ellátásban résztvevő személy elkötelezettsége. Ott, ahol telítődik a rendszer az alkalmasokkal, az elvárások miatt egyre több alkalmatlan és még veszélyes elem is bekerül ebbe a rendszerbe. Nem azért, mintha a lakásotthonba nem kerülhetnének be ilyenek, de ott hamarabb kiderülhet a dolog, és választhat a gyerek más, számára respektábilis kontaktszemélyt. A nevelőszülői kapcsolatnál erre kevés az esély.

         A további érveim a többféle ellátási formák fenntartása mellet az, hogy a kapcsolattartás elősegítése, bár nem lehetetlen, de sokkal nehezebb egy nevelőszülős kapcsolatban. A lakásotthonba a rendeződni kezdő családi kapcsolat esetén a vér szerinti szülő, vagy abból az egyik fél akár kétnaponta rövid látogatást tehet, beszélhet a gyerekével. Hol viseli el ezt egy nevelőszülő. A gyermekvédelmi ellátásban élők töredéke valódi árva, és ők többnyire örökbefogadásban részesülnek. A rendszert nem rájuk, hanem a megromlott családi viszonyok között élőkre kell építeni. Az Ő érdekük pedig többnyire a családba, vagy legalább a rokonságba való visszakerülés. Jól működő alapellátásnál ez időben meg is történik, mint a nyugati példák mutatják.

         A nevelőszülős modell másik nagy problémája a kamaszkor bekövetkezése. A családi traumás gyerekek többnyire fokozott intenzitással élik meg a kamaszkort. Ez természetes is. A kamaszkor történéseit az ösztönös önállósulás, leválás, függetlenedés biológiája hozza létre. Ez az önállósodás a problémás családból jövőknél, vagy ahol nem áll fenn vérségi kapcsolat, fokozottan jelentkezik. Hol és mennyire képes ezt tolerálni egy összeillő család, illetve egy ilyet még meg nem élő kisebb elhelyezett.

         A gyermek egyedi szükségletét is figyelmen kívül hagyjuk ezeknek a prioritásoknak a kijelölésével. Szerintem egyetlen prioritás létezik, a gyermek szükséglete és a személyisége. Ennek kellene meghatároznia mindent. Olyan intézményre van szüksége, ahol a legjobban érzi magát. Ebbe én beleértem a nevelőszülőt is, hiszen gyakorlatilag az is csak egy intézményi forma, ráadásul a belső életébe nehéz is belelátni.

         Most saját szakterületem a különleges és a speciális ellátás problémáját próbálom felvetni a nevelőszülők vonatkozásában. Természetes, hogy egy kevésbé problémás egyszerű fogyatékos gyereket jól el tud látni egy megfelelően empatikus nevelőszülő is, hiszen hasonló szakemberek dolgoznak az egyéb intézményes ellátási formákban is. De a problémásabb ellátást igénylő fogyatékos megsegítése gyakran a vér szerinti család tolerancia küszöbét is túllépi. Számos vizsgálattal és statisztikai adattal igazoltam már, hogy az állami gondoskodásban élők között többszöröse a fogyatékos, mint a normál populációban. Ezt az éves statisztikák is bizonyítják. Az állami gondoskodásban a valamiféle fogyatékosságban szenvedők arány ötöde a bekerülteknek, a normál populációban maximum huszada. Az éves statisztikák támasztják ezt alá. Nem az állami gondoskodás növeli a fogyatékosság esélyét, hanem a fogyatékosság hatására kerül a gyermek ellátásba. Ezt is adatokkal bizonyítottuk. Ezt tehát az ellátási formáknál figyelembe kell venni, hisz a különleges ellátási igényű ellátottak száma magas.

         A speciális ellátás esetében még érveket sem gyűjtök. Az ilyen súlyos alkalmazkodási problémákkal küzdők esélye a családba való befogadásra nagyon pici, és ott is előre számíthatunk a kudarcra. Ez a téma, és az ellátás hiányosságai egy külön írást megérnének, de itt most nem erről beszélek.

         Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az utóbbi időben a „rendszerbe” bekerülők többnyire már a kamaszkorban lévő, „sokat megélt” fiatalok. Őket családi, ráadásul egy a régihez képest teljesen más családi környezetbe beilleszteni nagyon nehéz dolog.

         Azt hiszem, folytathatnám az érvelést. Néhány oldalt még le tudnék írni és számos olyan „érzékeny” érvet le sem írtam, amikről szakmai okokból inkább bizalmasan szoktunk csak beszélni. A fentiekből egyesek arra következtethetnek, hogy én a nevelőszülői ellátás esküdt ellensége vagyok. Ez persze nem igaz. Hiszem, hogy az egyik legjobb ellátási forma ez, de túlzott favorizálása, vagy kizárólagossá tétele nem hiba, hanem bűn lenne. Egy adott populációban a lehetséges nevelőszülők száma, főként alkalmassági kérdések miatt, korlátozott. Mint már előbb írtam, ezek számának erőszakos növelése, lehet, hogy veszélyes embereket, szörnyetegeket szabadít rá a gyerekekre. De nem csak a nevelőszülők, hanem az ilyen ellátást igénylő, azt elviselni képes gyerekek száma is véges. Ezt mindenkinek figyelembe kell vennie, aki ezen a területen dolgozik, de kiemelten, ha döntési pozícióban van.

         Ha valahol felborulnak az arányok, az kárt okoz, és megszűnt ellátást visszaállítani nehéz és drága dolog, a tönkrement gyermek életét rendbe tenni, őt a mi hibánkért kárpótolni pedig lehetetlen!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.